Díjjal tért haza a Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválról a Kölcsey csapata
Ebben a tanévben is részt vett a Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválon, a PADIF-on, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium csapata. A 20 éves múlttal rendelkező eseményről, mely mára nem csak országossá, de nemzetközivé nőtte ki magát, Besenyődi Judit a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja számolt be.
Egy újabb év telt el, egy újabb PADIF. Láttuk a régi arcokat, a régi színpadot. Fotózkodtunk a régi öltözőben, és a régi helyünkön ülve néztük végig az előadásokat. A jól ismert helyen vacsoráztunk, és ugyanazt az ízt éreztük a szánkban. Minden művésznek meg kell írni az elmúlást, de hogyan írjon valaki egy érzés elvesztéséről, amit ott kell hagyni a második otthonunkban, ahol ismerünk minden fát, minden lehulló sárga levelet, minden filagóriát és minden kávé automatát.
Ugyanolyan szombat volt, mint az összes többi az elmúlt években, itt Szilágycsehben. Az otthon mesélt történetek fantomjai most mind egy helyen voltak. Töltött káposzta, kávé és színházillat állt meg a városka felett, és mindannyian azért mentünk oda, hogy Thália oltárán áldozzuk fel lelkünk, és ott maradjon belőlünk egy darabka a színpadon. Van, akinek egy egyszerű verseny, de azoknak, akik haza járnak, soha nem csak egy megmérettetés lesz. Eszünkbe sem jutott, hogy mennyit jelent nekünk, és nem csak a játék, a hely varázsa, ettől olyan különleges. Az otthonosság, amivel az utcákat járjuk, ahová tavaly a kicsiket is vittük, hogy megtapasztalják mit jelent egy teljes nap a színházban. Ez is egy olyan templomféle nekünk. Varázslat, görbe tükrök, maszkok, egy szín, ahol mindent szabad, egy élet, ahol bármit megtehetsz. Lélekmélységek és parnasszusi magasságok, végletezés, kettősség, meghasonlás, épp mint mi emberek. Egy csoda ezt megtapasztalni, még nézőként is. De mi, akik a színpadon vagyunk, nekünk az egész szívünk, lelkünk, bánatunk és örömünk benne van a szóban, színház.
Kettős érzésekkel érkeztem meg az idei PADIF-ra. Örültem, hogy újra részese leszek a csodának, ám mégis volt bennem egy kis keserűség, hisz tudtam, utoljára lépek azokra a deszkákra. Mivel végzős vagyok, fel kell hagynom ezzel a szerelemmel. Holnaptól nem a színpadon játszom az életet. Egyre közelít az idő, amikor meg kell komolyodni, amikor kezdetben szesszió, majd fizetési papír fog a fejemben kavarogni. Mind változunk, és a PADIF sem lesz már a régi, hisz jövőre, itt a valódi otthonomban szervezik, és az a díszterem ad majd helyet neki, amely velem is megszerettette mindazt, amit az átlagember színháznak nevez, mit sem sejtve arról, mi lapul a színfalak mögött. Jobb helye nem is lehetne ezentúl ennek a rangos, országos versenynek, mint a szatmári Kölcsey Ferenc Főgimnázium, hisz színjátszó csapatunk, a KÖDIK, évről évre ellátogatott a PADIF-ra, és mindig díjjal érkezett haza. Ez volt a negyedik alkalom, hogy megmutattam mit tudok. Voltam már a zöld függöny mögött apáca, halál angyala, írónő és ez alkalommal pedig hajléktalan. Boldizsár Péter kétszemélyes darabját játszottuk el, a Félálmainkat. 25 perc sírás és nevetés, magasság és mélység. Az egyik kedvenc darabom, hisz nagy kihívás. Egy hajléktalan lányt játszottam, aki kénytelen az utca kiszolgáltatottságában egy fiú maszkja mögé bújni. A lány egy nagyjából vele egyidős fiúval éldegél, és a hideg, éhség és mindennapos félelem ellenére egy játékot játszanak közösen: félálmodnak. Elképzelik milyen lehet mások élete, színházat játszva a színházban. Lázár Dáviddal állítottuk össze először a darabot, és már akkor élveztem, de ezúttal testvére volt a partnerem a színpadon, Ruben. Azt hiszem a versenyen tudtuk teljes mértékben átadni magunkat a darabnak.
A próbafolyamat alatt rengeteget tanultunk, hisz Fazekas Katalin tanárnő, és Csorján Árpád tanár úr mellett, most Frumen Gergő és Moldován Blanka, a Harag György Társulat színészei is besegítettek. A sokszor délután hat óráig tartó próbák bár fárasztóak voltak, mégis egyre beljebb vittek minket, nem csak a darab megértésében, hanem a lelkünk és tehetségünk labirintusába is. Nem lehet szavakba önteni mennyire hálásak vagyunk a szakértői segítségért. A kemény munka végül meghozta gyümölcsét: kategóriánkban a dobogó legfelső fokára állhattunk, és még a legjobb női főszereplő díját is sikerült bezsebelnem.
Ez a darab és a verseny nyújtotta élmény elkísér majd egész életemben. Az álmok világa mindig valamilyen megfejthetetlen misztérium lesz az embereknek, és hogy vajon két hajléktalan miről álmodhat, mit várhat a jövőtől, nem árulhatom el. Érdemes megtekinteni a darabot melyben két kortalan ember, akár én akár te, játszanak… de legyél résen, mert csalunk.
